Éjszaka leple alatt kigyullad a fény,
molylepke repked az egyik ablak peremén.
A fény, mi hívogatja egy gyertya lángja,
azt kívánja, hogy Ő legyen élete párja.
Hívogatja, bár közelébe nem juthat,
közéjük áll egy erős, törhetetlen ablak.
De a kis bogárka minden este eljő,
kérleli az ablakot, hogy legyen megértő.
Könyörög neki, hogy csak egy kis rést hagyjon,
ne hagyja, hogy magányos szíve meghasadjon!
De őrként, zárva marad az edzett üveg,
bármit mondhat neki, őt semmi sem töri meg.
Mind hevesebben ver a kis bogár szíve,
a lángot nézi, bár egybeforrhatna vele!
A gyertya ragyogása csábítja egyre,
szirénként vonzza, szenvedélyes táncot lejtve.
A kis rovar szerelmét annyira vágyja,
fellobban a szemében az őrület lángja.
Az ablaknak megesik rajta a szíve,
bár jól tudja, nem lehet ennek jó a vége.
A gyertya csókja forró és tüzes lángja,
nem csak a bogár szívében gyúl tőle máglya.
Teste sisteregve szikraként kap lángra,
szürke füstjelként tovaszáll az éjszakába.
Csak hamu az, ami megmaradt belőle,
még a büszke ablak is kettéhasadt tőle.
A gyertya most csábító lánggal ég tovább,
hogy elejthesse újabb naiv áldozatát.
