Egyszer egy kedves kisváros központjában volt egy étterem, aminek a tulajdonosa nagyon szerette a cicákat és szívesen látta őket vendégül, egy-egy reggelivel, ebéddel vagy éppen, amikor a hasuk arra hozta őket. Ezen a környéken élt három barátságos macska, akik születésük óta vendégeskedtek ennél az étteremnél. Az egyikük fehér volt és hatalmas fekete foltok díszítették, emiatt a foltok miatt nevezték Bocinak. Neki volt talán a világon a legnagyobb cicaszíve. A másik a hosszú szőrű vörös perzsa, aki a Bolyhos nevet kapta, ő volt a legjátékosabb, és végül a szürke-fehér sziámi Bajusz, akinek nevét már nyilván kitaláltátok miről kapta, a hosszú bajszáról, ő a nyomozás nagymestere volt.
Egy nap, miközben kedvenc házuk előtt lévő pázsiton vidáman heverésztek teli hassal a napsütésben, egyszercsak hangos, szomorú nyávogást hallottak a közeli sikátorból, némi zörgés kíséretében. Először kísértetiesnek tűnt a folyamatos sírás és a hozzátartozó zörgés, de Bajusznak tetszett ez a felderítetlen feladat, bajszát antennaként a magasba emelte és hívta a többieket, hogy segítsenek végére járni, mi lehet ezeknek a hátborzongató hangoknak a rejtélye.
Kíváncsiságtól hajtva odasompolyogtak, hogy megnézzék, mi történik. Először Bajusz majd Boci és végül Bolyhos, lomha, lassú léptekkel indultak el a sötét és nyirkos hely felé.
Ahogy a sötét sikátorba a zajokat követve mentek egyre közelebb a hang irányába, egy óriási dobozt találtak, amiből nem csak a hangok voltak ijesztőek, de még alkalom adtán remegett is, majd apró karmolászás hangát is hallották csikorogni.
Félve közelítették meg a termetes dobozt, majd óvatosan egymás hátára állva, sikerült belenézni a dobozba. Meglepődve látták, hogy egy apró, alig néhány hetes kiscica próbál kiszabadulni a doboz fogságából. Apró lábaival nekilendül a doboz oldalának, hogy karmai segítségével kimásszon a börtönéből, de olyan gyengék voltak a karmai, hogy azok nem tudotak áthatolni a dobozon. Közben nyávogva próbálta felkelteni magára a figyelmet, hogy végre valahára valaki a segítségére siessen. A kiscica kicsi volt és vézna. Rongyos bundája csapzottan simult rá és nagy riadt szemekkel nézett a három felé tornyosuló macskára.
Bajusz, Boci, és Bolyhos habozás nélkül úgy döntöttek, hogy a szárnyaik alá veszik a kiscicát. De nem volt egyszerű dolguk, mert ahogy egyre jobban közeledtek a kiscica felé, ő egyre jobban próbált menekülni már nem csak a dobozból, hanem az idegenek elől is. Így újra kaparni kezdett körmeivel, majd megpróbált többször is kiugrani a dobozból, de mivel a doboz túl magas és sima volt, nagy bukfencekkel mindig visszacsúszott a kiindulási helyére.
Bajusz, Boci és Bolyhos elképedve nézték a mutatványt, hisz bukfencező macskát még soha életükben nem láttak. Majd mikor a kiscica kifáradt, majd lihegve elterült a dobozban, hirtelen eleredt az eső, aminek hatására a papírdoboz elázott és a három jóbarát könnyedén szét tudta szedni azt, és így haza tudták vinni magukkal a kis árvát, aki ekkor már nem félt, mert megértette, hogy csak jót akarnak neki.
A kiscica, ahogy megérkezett az étterem padlására a többiekkel, érzett egyajta kellemes meleget, ami nemcsak körülölelte, hanem a szívéig hatolt és amitől megindultak szemeiből a boldogság könnyei, mert ez az érzés volt az, amire mindig is vágyott. A szeretet, a család érzése és az illatok, amik szálltak fel az étterem konyhájáról, az maga volt a hab a tortán vagy, ahogy a cicák mondanák, maga volt a tejszín.
Bajusz büszke volt, hogy jól sikerült az akció és sikerült megmentenie egy kis árvát. Boci örült, hogy bővült a család, és egy szál kolbásszal örvendeztette meg a családjuk új tagját, Bolyhos pedig kipróbálta a bukfencezést, de gyorsan feladta, mert hamar elszédült, és imbolyogva járt. Persze ez mindenkit nagy kacagásra ösztönzött.
A kis szőrős pedig megerősödött és felfedezte a környéket, imádott játszani új barátaival, megtanult fonalgombolyagokat kergetni, függönyökre felmászni, és még dorombolni is, de amit a legjobban szeretett, az a bukfenvezés volt. Innen kapta a nevét, ő volt Bukfenc a cica.
Így a macskák boldog és elégedett életüket élték tovább, szeretettel és melegséggel fedezték fel a világot és egymás szívét.
