Egy csodálatos erdőben élt egy kisnyuszi, akit Hoppikának hívtak. Hoppika egy apró, puha szőrű, fehér kisnyuszi volt, akinek füle hosszú és rendkívül éles volt. Kíváncsi és barátságos természete miatt az erdőben mindenki kedvelte.
Egy napon, a húsvét előtti izgalmas készülődés közepette, egy kisfiú, akit Tomikának hívtak, az erdőbe ment. Tomika sötétbarna hajú volt, kék szemű és mindig jókedvű. Az erdőben szeretett játszani, felfedezni és új barátokra lelni.
Az erdőben a fák magasra nőttek, a levelek alatt megbúvó virágok illata körbeölelte a kisfiút, és ahogy a napsugarak átszűrődtek a lombkoronán egészen varázslatos látvány tárult az idelátogatók elé. Aznap Tomika is álmélkodva gyönyörködött ebben a csodálatos látványban és nem vette észre, hogy közben túl messzire ment az erdőben és eltévedt. A kiút keresésére indult, de annyira sűrű volt az erdő, hogy nem vette észre, hogy egyre csak beljebb és beljebb halad benne.
Annyira elvonta a figyelmét a nézelődés, hogy nem figyelt a lába elé, és az egyik lépésnél az apró, kavicsos és nedves murva alatt a lába megcsúszott. Mivel megkapaszkodni nem tudott a csúszás következtében egy mély gödörbe esett. A gödör mély volt, agyagos és sötét. Tomika kiabálni kedzett:
– Segítség! Segítség! Hall valaki? – kiabálta.
Hosszan várt és csak kiabált, és kiabált, de nem jött válasz, még egy bagolyhuhogásnyi sem, és félelmében megeredtek a könnyei.
Hoppika, a kisnyuszi épp arra járt, és meghallotta a sírást. Odafutott a gödörhöz és meglátta a síró kisfiút.
– Szia, kisfiú! Ne félj tőlem, nem bántalak. Hoppika vagyok, a húsvéti tojásfestő nyuszi. – mondta kedvesen a kisnyuszi és a gödör felé hajolt.
A kisfiú felnézett és mikor meglátta a kisnyuszit, szipogva válaszolt:
– Én Tomika vagyok. Sajnos eltévedtem az erőben, és mikor kerestem a kiutat nem figyeltem a lábam elé és lecsúsztam ebbe a mély gödörbe. – szipogta, majd így folytatta. – Túl mély a gödör, hogy egyedül ki tudjak mászni. A szüleim már biztosan keresnek, de olyan mély ez a gödör, hogy biztos nem találnak ide. Amúgy nem tűnsz félelmetesnek, inkább cukinak látszol.
– Ne félj, Tomika! – szólt le Hoppika. – Segítek neked kijutni innen.
Hoppika összes erejét összeszedte, és amennyire csak tudta nyújtotta tappancsait előre, hogy kihúzza a kisfiút a gödör fogságából. De sajnos tappancsai túl rövidek voltak, és sehogysem tudták megfogni egymás kezét.
A nap közben lassan lement, és az erdő sötétbe borult. A fák árnyékai hosszúra nyúltak, és az erdő hangja megváltozott. A madarak halk dalától a tücskök ciripelése vette át a főszerepet.
Tomika szülei aggódva keresték a kisfiút az erdőben. Hoppika észrevette őket, és úgy döntött, segít nekik megtalálni a fiukat. Gondolkodott, gondolkodott, hogy segíthetne és akkor eszébe jutott egy remek ötlet.
Nem szerette volna Tomikát egyedül hagyni a sötétben, ezért megkérte a közelben ciripelő tücsköt, Tücsit, hogy játszon a kisfiúnak vidám zenét, amíg ő visszajön. Amíg a Tücsi vidám zenével szórakoztatta a kisfiút, Hoppika csak szalad előre az erdőben, amíg az otthonához nem ért. Ott összeszedte azokat a tojásokat, amiket világító festékekkel már korábban megfestett a húsvéti mulatságra, majd elindult az erdőben, és az útját a húsvéti tojásokkal jelölte meg.
A szülők észrevették a fénylő tojásokat és gyanakodva követték őket. A tojások színesek és különleges mintájúak voltak, mintha az erdő varázslatos lényei festették volna őket.
Végül a szülők a gödörhöz értek, ahol Tomika, Tücsi és Hoppika már várták őket. A szülők boldogan ölelték meg fiukat, és hálásan köszönték meg a segítséget.
– Köszönöm, hogy megmentetted Tomikát, Hoppika! – mondta az édesanya könnyes szemekkel a kisnyuszinak.
– Igen, nagyon hálásak vagyunk, nélküled nem találtuk volna meg – tette hozzá az édesapa. – Hogy hálálhatnánk meg neked ezt a nagyszerű segítséget?
Hoppika mosolygott, és csak annyit mondott:
– A barátság a legnagyobb ajándék számomra.
Ettől a naptól kezdve Hoppika és Tomika elválaszthatatlan barátok lettek. Minden nap találkoztak az erdőben, ahol együtt játszottak, felfedezték a természet csodáit és meséltek egymásnak. Az erdő pedig továbbra is otthont adott nekik, és békésen ölelte körül őket színes virágokkal, halk madárdallal és a napfény aranyos csókjával.
