Volt egyszer egy kis tündér, akinek a neve Számira volt. Számira különleges volt, mert ő nem csak a mesékben létezett, hanem az igazi emberek világába is átjárása volt, ha éppen úgy hozta a sors, hogy valakinek éppen segítségre volt szüksége, pláne ha az az illető gyerek volt. A felnőttek nem tudtak róla, mert csak azok láthatták, akik igazán hittek az álmokban és a csodákban.
Egy este miközben Számira egy illatos kertben vidáman repkedett a kis szentjánosbogár barátaival, egyszercsak sírás hallott. A hang olyan szomorú és elkeseredett volt, hogy a kistündér elindult feléje. A szomorúság hangjai egy családi ház gyerekszobájának ablakából hallatszottak ki. Ahogy berepült a szobába, látta, hogy hatalmas rendetlenség és káosz van mindenhol. A ceruzák, a vonalzók, a szögmérő, a matek füzet szanaszét hevertek a szobában, és ennek a rumlinak a közepén egy kislányt látott, aki az ágyára borulva zokogott. Számira nem tudta megállni, hogy ne segítsen rajta, így odareppent a kislányhoz és kedvesen megszólította:
– Szia! Én Számira vagyok, a matek tündér. Tudok valamiben segíteni neked?
– Én Laura vagyok! – szipogta könnyes szemmel a kislány, majd hirtelen felocsúdva, hogy valaki van a szobájában, meglepetten nézett maga elé, és akkor meglátta Számirát.
Számira egy mosolygós, kedves kis tündér volt. Egy ceruza volt a füle mögött, ami kócos haját némoleg egyben tartotta és, ahogy nézett olyan arcot vágott, mintha méricskélné a kislányt. Egy körzős kitűzó volt ruhácskáján, ami lágyan fodrozódott, ahogy repült, szárnyain számok és írásjelek voltak és olyan gyönyörű volt, hogy Laura rögtön érezte, hogy most valami különös dolog történik vele. Ámulatában sírni is elfelejtett és csodálattal nézte a kistündért percekig, majd megszólalt:
– Bocsánat a rendetlenségért, nem tudtam, hogy vendégem lesz ma este. Ha tudtam volna, akkor biztos nem csinálok ekkora kupit.
– Semmi gond! – válaszolta a tündérke és egy lágy mozdulattal letörölte Laura könnyeit az arcáról és közben feltette azt a kérdést, ami első perctől kezdve izgatta a fantáziáját. – Miért vagy ilyen szomorú? – érdeklődött tovább a cseppnyi lény.
– Az iskolában a tanár bácsi azt mondta, hogy sosem leszek jó matematikából. A legutóbbi dolgozatom is nagyon rosszul sikerült, ami rettenetesen elszomorít, mert régen mindig szerettem számolni, de valahogy mostanában nem értem miről szól ez az egész szorzótábla. – válaszolta Laura és bánatosan lehajtotta fejét és nézte a matekfüzetet, amit nemrég dühében a sarokba vágott.
Számira nagyon megsajnálta Laurát, és elhatározta, hogy segíteni fog neki, hogy újra szeresse a matematikát, ezért minden ese eljött, hogy együtt tanuljanak. De Laurának az első feladata nem a matematika elsajátítása volt, hanem a hit, hogy ő igenis meg tudja tanulni a matekot és újra jó barátságba lehet a számokkal, valamint be kellett bizonyítani azt, hogy a tanárbácsi téved.
Mivel el kellett a kislánynak hinnie azt, hogy ő még lehet újra jó matekos, így kezdetben egyszerűbb feladatokat csináltak meg, hogy a sikerélmény hatására egyre nagyobb kihívások elé is tudjanak nézni.
– Ne ess kétségbe, Laura! Első lépésben, előbb értsük meg, mi az a szorzás!
– Hát, a szorzás azt jelenti, hogy egy számot többször összeadunk, igaz? – kérdezte Laura.
– Pontosan! – válaszolta Számira, és megmagyarázta neki a szorzótáblát és annak működését.
Mikor Laurának már voltak sikerélményei, akkor kezdett hinni magában, és így az iskolában is jobb lett a teljesítménye. Laura és Számira barátsága pedig a sok közösen eltöltött idővel egyre erősebbé vált.
Egyik nap boldogan szaladt Laura haza, kezében lobogtatva a matek dolgozatát, ami teljesen hibátlan lett. Már a kertkapuból lehetett hallani a kislány boldog nevetését, mikor meglátta Számirát így szólt hozzá:
– Köszönöm, Számira! Nélküled nem sikerült volna! Olyan boldog vagyok! – felelte Laura hálásan.
– Gratulálok! Nagyon ügyes vagy! – mondta Számira elismerően, és megölelte kis barátnőjét. – Most már tudod, hogyan kell megoldani a matek feladatokat, és soha ne feledd, hogy bármikor segítséget kérhetsz tőlem! – majd egy kis ajándékot nyújtott át a kislánynak. – Itt egy kis csengettyű, ha bármikor szeretnél matekozni vagy csak beszélgetni, rázd meg és én itt leszek!
– Nagyon köszönöm, Számira! Soha nem felejtem el, amit tőled tanultam! – mondta Laura.
Eközben pedig a tündér csipetnyi csillagport hagyva maga után elrebbent a messzeségbe, olyan varázslatosan és olyan lágyan, mint ahogy érkezett, azon a szentjánosbogarakkal teli estén.
Laura megtanulta, hogy ha valami nehéznek is tűnik, akkor az nem jelenti azt, hogy lehetetlen, hanem azt, hogy kitartással és szorgalommal bármi lehetséges. Számira pedig látta, hogy ha valaki igazán hisz valamiben, megfelelő kitartással és akarattal, akkor az képes csodákat véghezvinni.
Azóta Számira sok gyereknek segített már megoldást találni problémáikra, és sikerült önbizalmat csepegtetni beléjük, hogy magabiztosan tudják kiállni az élet próbáit. Azok a gyerekek, akik hajlandóak voltak kinyitni a szívüket és elhinni a csodákat, mindig találkozhattak vele.
Az igaz barátság és az önmagunkba vetett hit mindig a legnagyobb erőforrásaink, amik segíthetnek az élet minden területén. Számira pedig mindig itt van, hogy segítsen megtalálni a bennünk lakozó erőt és hitet, amikre szükségünk van az életben.
