Volt egyszer egy kisfiú, akit Bencének hívtak. Bence egy kedves, okos és barátságos gyerek volt, de volt egy titkos félelme: rettegett a sötéttől. Ahogy a nap lement, és az éjszaka elborította a várost, Bence tudta, hogy hamarosan megjelenik a szobájában az a nagy és félelmetes szörny, aki éjjelente huhog neki.
A szörny az ágya alatt lakott, nappal láthatatlan volt, de ahogy lement a nap és eljött az este, lámpaoltás után kezdte a mókáját úgy, hogy ijesztgette a kisfiút. Bence ilyenkor mindig a takaró alá bújt, és reménykedett, hogy a szörny nem talál rá. Így rettegett minden éjjel és gyakran a takaró alatt érte az álom. A szörny, ameddig csak tudott huhogott és árnyékként suhant a szoba falain, mintha a sötétség maga lenne.
Egy este Bence nem bírta tovább, és elhatározta, hogy szembenéz a félelmével. Mielőtt lekapcsolta volna a villanyt, a tükör előtt gyakorolta, hogy kell rémisztő arcot vágni és a torkát edzette, hogy minél hangosabban tudjon ordítani. Mielőtt lefeküdt volna az ágyába, még egyszer utoljára nekilendült egy rémisztő arcnak a tükröbe, majd elégedetten nyugtázta, hogy jól megy, majd egy laza mozdulattal lecsapta a villanyt és az ágyba bebújva várt.
Amikor a szoba sötét lett, kezdte hallani a huhogást, amitől kicsit libabőrős lett, majd látta a falakon végigsuhanó árnyékot és tudta, a szörny előjött az ágy alól. Bence először behunyta a szemét és koncentrált, majd összeszedte minden bátorságát, hirtelen felugrott, és a legijesztőbb hangon, amit csak ki tudott préselni magából, üvöltött a szörnyre, rémisztő fejet vágva.
A váratlan fordulatra a szörny megdermedt, és ijedtében elkezdett hangosan cérnavékony hangon zokogni. Bence meglepődött, hogy a szörny így reagált, és úgy érezte, most valami megváltozott. A szörny annyira sírt, hogy még akkor is elfelejtett eltűnni, amikor Bence felkapcsolta a villanyt. A kisfiú ekkor jól megnézte a szörnyet: pici, zöldes színű volt, pikkelyes bőrrel, nagy szomorú szemekkel és egy hosszú farokkal. Cseppet sem volt félelmetes inkább olyan sajnálatra méltó. Bencének megesett rajta a szíve, odament hozzá, megvigasztalta őt és megkérdezte, miért huhogott neki minden este és hozta rá a frászt? A kis szörny, aki könnyeivel küszködött nagy szemekkel Bencére nézett, és szipogva elmondta, hogy őt Zöldikének hívják. Elmesélte, hogy ő is fél a sötéttől, és csak azt próbálta elkerülni, hogy egyedül legyen az éjszakában, azért huhugott, hogy ne érezze magát olyan magányosan.
Bence és Zöldike gyorsan összebarátkoztak, mert mind a ketten szerethetőek és kedvesek voltak. Megígérték egymásnak, hogy segítenek a félelmük legyőzésében. Zöldike elmondta, hogy régen szerette a sötétséget, mert akkor mindig nézhette a csillagokat, gyönyörködhetet a szépségükben és megmutatta Bencének azt is, hogy hogyan lehet csillagképeket keresni az éjszakai égbolton. Bence ettől kezdve minden éjjel új csillagképeket fedezett fel, és elmesélte Zöldike, mit tudott róluk.
Majd a két barát egyre bátrabbá vált, és együtt felfedezték a sötétség titkait, amik mind kevésbé tűntek félelmetesnek számukra. Egyik éjszaka Bence megmutatta Zöldikének, hogy miként lehet árnyjátékkal mesét elmesélni a falra vetítve. Zöldike pedig lelkesen gyakorolt, és hamarosan ő is szórakoztatta Bencét saját szörnyes árnyjáték-történeteivel.
Innentől kezdve minden nap nagyon várták, hogy sötét legyen, és találkozhassanak egymással a kisfiú szobájában. Bence többé már nem félt a sötéttől, mert tudta, hogy Zöldike ott lesz vele, és sosem hagyja egyedül. A szörnyi is megtanulta, hogy a sötét nem is olyan rémisztő, ha van mellette egy jó barát, akihez fordulhat.
Bence szülei észre sem vették, hogy a szobájukban egy különleges barát lakik, hiszen Zöldike mindig eltűnt, amikor a felnőttek közeledtek.
Ahogy teltek-múltak az éjszakák, Bence és Zöldike között erősödött a barátság, és a sötétben rejlő titkok egyre kevésbé ijesztették meg őket. Már nem rettegtek a sötétségtől, sőt, már-már várakozással tekintettek rá, mint egy újabb izgalmas felfedezés lehetőségére.
Végül a kisfiú és szörnyi rájöttek, hogy a sötétség és a félelmek csupán a fejünkben lévő szörnyetegek, amiket legyőzhetünk, ha van mellettünk egy jó barát, aki támogat és segít bennünket. Bence és Zöldike barátsága örökre megmaradt, és mindig emlékeztek arra az éjszakára, amikor először találkoztak és legyőzték együtt a sötétségtől való félelmüket.
