Az Oázist jó ideje forróság gyötörte. Tikkasztó hőség uralkodott és izzó levegő járt körbe-körbe, a növényzetet teljesen kiégetve, a talajt már cserepesre szárítva. Az itt élők mind szomjaztak és az esőért esedeztek, de csapadéknak halvány nyoma sem mutatkozott. Ahogy teltek-múltak a napok, a növények egyre jobban száradtak, néhányuk már színüket vesztve csak tengődött a kopár és szikkadt földben.
A tűző nap ereje teljében tündökölt, és napról napra egyre fényesebben és forróbban uralkodott, már-már szinte minden nedvességet elpárologtatva az egykor éltető Oázisból.

Az égen egy halvány felhő, de még egy apró párafolt sem volt felfedezhető, a felszálló nedvesség, az Oázis vize elveszett. Minden szomjazott…
Az Oázistól messze, fent az Atmoszférában, – Víz Anya és lánya, Cseppecske boldogan éltek és együtt nevelgették a kis – és nagyobb bárányfelhőket. Mígnem egy nap Víz Anyának fontos dolga támadt és a lányára kellett bíznia pár napra a báránykák készítését és gondozását.
Cseppecske boldogan vállalta ezt a komoly feladatot, és megígérte Víz Anyának, hogy távollétében is számíthat a segítségére.

Édesanyja távozása után nemsokára a felszálló párából báránykákat kezdett formálni, apró kezével lágyra simogatta a bundájukat, majd nagyokat játszottak, kergetőztek az Atmoszférában, és mindegyiket, akiket létrehozott, el is nevezte. Volt ott Bolyhos, Fodros, Csepergő, Szitáló, Borongó, Pihe-Puha és még sorolhatnám. Cseppecske minden este mesét is mondott a kis kedvenceinek, és úgy gondolta, hogy nagyon jó kisgazda. A báránykák is jól érezték magukat, és eszük ágában sem volt megválni Cseppecskétől.

Napról-napra egyre több felhőcske volt már Atmoszférában, és kezdett szűkössé válni a hely. Cseppecske tudta, hogy már szélnek kellene eresztenie a kis kedvenceit, de egyiket sem tudta elengedni, hisz mindegyik egytől egyig kedves volt a szívének.
Gondolta, hogy talán az segít, ha újabb felhőket készít, amelyek majd betöltik a sorsukat és éltető esővízzé változnak, felüdülést hozva a Föld élővilágának. Így Bolyhos, Fodros, Csepergő, Szitáló, Borongó, Pihe-Puha és a többiek vele maradhatnának.

Az elképzelése jónak tűnt, és azonnal munkához is látott. De terve nem vált be, mert hiába készített újabbnál újabb felhőcskéket, azok is, cukibbnál cukibb vattacukorpamacsokra hasonlítottak, akik folyamatosan dörgölődtek, bújtak Cseppecskéhez. Ő pedig önfeledten játszott immár az újonnan létrejött kis bolyhosokkal is.

Igen ám, de nem tartott sokáig az önfeledt játék, hisz – mint ahogy az a gyerekeknél is lenni szokott – nem minden kisfelhő volt egyforma jellem, és egyre több dologban nem értettek egyet. Elkezdődtek a viták. Néhány cuki kis bárányka elkezdett átváltozni, először szürkévé, majd egész sötéten gomolyogtak, később pedig mérgesen egymásnak estek, birkóztak és lökdösődtek. A feltöltődött felhőcskékből kezdetben apró villámok, majd egész nagyok csapkodtak. A nem olyan rég még békés, cuki gombolyagok, mérges és vad felhőkké változtak. Többen összeálltak, és így egész nagy felhővé tornyosultak.

Cseppecske próbálta kibékíteni a báránykáit, először szép szavakkal, simogatásokkal, de nem használt. Próbált úrrá lenni a káoszon, – kiabálással, fenyegetéssel is, de az óriási vihart nem tudta megfékezni, ami Atmoszférában dúlt.
Az összes felhőcske összetömörült és óriási feketeség vette körül. Egyre fodrozódott körülötte minden, sötétségbe borult az egész környék. Helyenként óriási villámok csapdostak, pár pillanatra megvilágítva az arcát és néhány felhőfodrot, amit rémisztő mennydörgés követett. Eltűnt a kedvesség, a móka a kis barikák arcáról, és felbőszült, fújtató vad birkanyájjá változva tomboltak. Olyan ijesztő volt a hely, hogy Cseppecske méltán érezte kicsinek magát, és nagyon félt is. Egyedül volt ebben a sötét káoszos világban, és, ahogy erre ráeszmélt, sírni kezdett.


Eközben Víz Anya az Oázisban tett látogatást, hogy felmérje az ott élők víz – és csapadék – igényét. Nem értette, hogy miért nem esik már az eső-, az itt szomjazó és tikkadó élővilágra, vajon mit csinálhat az ő kislánya odafent.
Ahogy nézegette, vizsgálgatta a talajt, hirtelen hatalmas szélvihar támadt, hűvös légörvény borzolt a hajába, majd megannyi porördög kacagva kavargott körülötte, és pillanatok alatt sötétbe borult minden. Hatalmas villámok csapkodtak, – a fák elszáradt ágai először reccsentek majd repkedtek, örvénylettek körülötte, de eső egy csepp sem volt.

– Valami baj van Atmoszférában! – gondolta, majd elkapott egy viharos szélörvényt, és azt meglovagolva pillanatok alatt hazaért.
Otthon meglepődve látta, hogy minden sötétségbe borult, viharos szél tombol és Atmoszférából Káoszféra lett. Minden a fejetetejére állt, Cseppecske pedig nem volt sehol.
– Elég legyen! – kiáltotta, és szavára lecsendesedtek és újra cuki kis barikákká változtak a felhők, így tűnt el Atmoszférából a sötét és lett világos. Ekkor pillantotta meg tőle pár lépésre Anya Cseppecskét, aki összekuporodva, arcát tenyerébe temetve sírt.
– Mi történt itt, lányom? – kérdezte Anya, és átölelte könnyeivel küszködő lányát.
Cseppecske így szólt:
– De jó, hogy itt vagy, Anya! Sajnálom, hogy ekkora káoszt okoztam. De annyira cukik és édesek voltak a felhők, hogy meg akartam őket tartani.
– A mi dolgunk az, Kincsem, hogy életet adjunk az Oázisnak, hogy tápláljuk és a növekedésükhöz elegendő esőt adjunk. – mondta Anya. – Most fogj meg szépen egy kis báránykát, és óvatosan dörzsölgesd meg, hogy csapadék hulljon az Oázisba.
Cseppecske lágyan megfogta, megdörzsölte finoman először Bolyhost, majd Fodrost, utána Csepergőt és Szitálót, őket követte Borongó, Pihe-Puha és a többiek.

Víz Anya és Cseppecske együtt nézték, ahogy a barikákat simogatva azok egyre kisebbek lesznek, majd eltűnnek az apró kézből. Az Oázisra pedig végre hullt az éltető eső, a tó újra megtelt vízzel, a körülötte lévő növények újra a zöld összes színében pompáztak, és dicsérték Víz Anyát és lányát, Cseppecskét.
– Nagyon ügyes voltál lányom! – Tudod, a Föld vizeiből párát készítünk, abból lesznek ezek a cuki kis felhők. Látod? – és eközben Víz Anya elkapott egy ugribugri barikát, aminek megborzolta a fejét. – Nem kell aggódnod, hogy a barikáid örökre eltűnnek, mert Bolyhos, Fodros, Csepergő, Szitáló, Borongó, Pihe-Puha és a többiek újra velünk lesznek, amikor újból felszáll a pára. Ez a víz körforgása. Sosem leszel a barikáid nélkül! – mosolygott.
– De fontos, hogy betartsuk az élet szabályait és tegyük a dolgunkat, mert, – ha nem, akkor elszabadul a káosz, nemcsak Atmoszférában, de az Oázisban is. Felelősek vagyunk ezekért az élőlényekért.
– Sajnálom, hogy gondot okoztam. Most már tudom, hogy hibáztam. Ígérem, nem fordul elő többet! – felelte Cseppecske.
– Semmi gond! Mind követünk el hibákat. A lényeg, hogy tanuljunk belőlük. – nyugtatta meg gyermekét Anya.

Könyvemről

A könyvben hat különálló kis történet lapul, melyek igazi főszereplői, Íku, Kesu és Tincsi a három mókusgyerek, akik a kisgyermekkori leleményességüket felhasználva próbálnak megoldani különböző kihívásokat…

Társasjáték

A Trükkös karácsony című társasjátékom igazi ünnepi szórakozást garantál. Ha szeretnél a gyermekeiddel egy élményekben gazdag, közös élményt, ne habozz…

További ajánlott bejegyzéseim

Ha tetszett ez a bejegyzés, nézd meg a többi ajánlott posztomat is!