A forró napsütötte sivatag egyik kis odújába besütött a napsugár. Az odúban élt egy kis kígyócska, aki még mindig békésen szundikált, annak ellenére, hogy a nap már igen csak magasan járt az égbolton és egyre izzóbbak voltak sugarai. Próbált visszaaludni, hátha befejezheti az álombéli kalandját, de akárhogy tekergett az a huncut nap, valahogy mindig belevilágított a szemébe.
Nem volt hát más választása, mint felkelni. A reggeli mosakodást egy kis gerinc-torna követte, majd a reggeli elfogyasztása után jöhetett az alapos három perces fogmosás.
A reggeli rutint elvégezve eltervezte, hogy kimegy a kiskertjébe és megnézi, hogy virágzik-e már a kaktusz, amit olyan nagy gonddal ápolt. Köré még egy kis homokvárat is épített, hogy a virág jobban érezze magát. Szeretett az árnyékában hűsölni és minden alkalommal elmesélte álmában lévő kalandozásait. Olykor-olykor pedig még csörgőivel zenélt is neki, a különböző ritmusokra pedig táncolt a maga furcsa módján, merthogy táncból nem volt túl ügyes. A kaktusz jó hallgatósága volt a kis kígyónak, ő volt a legjobb barátja, soha nem veszekedtek. A kis kígyó nagyon boldog volt.
Egyik reggel viszont szokatlan dolog történt. Már a reggeli ébredés is olyan vészjósló volt, kezdve azzal, hogy a nap fénye sem volt olyan virgonc, mint ahogy azt már ő megszokta, szó szerint ködös volt körülötte minden. Hiába nyitogatta szemeit alig látott valamit. Ahogy az odú bejáratához kúszott nem hitt a szemének. Homokszemek kavarogtak mindenhol, sötét fellegek takarták el a napot és akárhogy meresztette szemét nem látott semmit. A kiskígyó azt sem tudta, hogy hova legyen, tátott szájjal, óriás szemekkel figyelte, ahogy a szél össze-vissza hordja a homokot és hatalmas rendetlenséget kavar a lakhelye körül. Ahogy végignézett a portáján a távolba megpillantotta a kaktuszát, ahogy rendíthetetlenül áll és tűri a szelet, így hát bátorságot vett magán és ahogy a torkán kifért hangosan kiabálni kezdett a széllel.
– Hé, te ott! Ki vagy és mit csinálsz itt? Nem látod, hogy mindent szétborogatsz?
– Én Passzát vagyok a szél, nekem az a dolgom, hogy felkavarjam a dolgokat!- válaszolta pökhendien a Passzát szél, majd került-fordult és egyszer csak ukk-mukk-fukk el is tűnt.
A kis kígyócska minél tovább nézte a felfordulást, annál nagyobb lett a haragja. Egyre dühösebb és dühösebb lett, és érezte, hogy gyomra összeszorul, az izmai pedig úgy megfeszülnek, hogy nem tud összetekeredni. Ahogy végignézett a homokvár romjai között az arca is elkezdett kivörösödni a dühtől. Úgy érezte, hogy azonnal felrobban. Teste egy merev bottá változott és moccanni sem bírt. Tehetetlennek érezte magát, úgy érezte nem tud úrrá lenni a testén és nem tudja uralni az érzéseit. Még a könny is a szemébe szökött, ám ekkor a könnyfátylán át megpillantotta végre a kaktusz virágát, amit már oly régen várt.
A virág gyönyörű volt és olyan nagy, amilyet még soha nem látott és a színe, az valami csodás volt. Oda is kúszott volna hozzá, de olyan merev volt még mindig a dühtől, hogy képtelen volt megmozdulni. Ahogy nézte, nézegette a virágot, az egyszer csak megszólalt:
– Miért nem jössz ide hozzám kedves kígyócska? Olyan kedvesen viselted a gondomat, szívesen megismernélek közelebbről.
De a kiskígyó csak feküdt ott, mint egy fadarab mozdulatlanul és így válaszolt:
– Sajnos nem tudok odamenni, mert túlságosan dühös vagyok ahhoz, hogy megmozduljak. Mindig ez van, ha dühös vagyok, és bár tudom, hogy nagyon rossz érzés, mikor így kijövök a sodromból, sajnos nem tudok ezzel mit kezdeni.
A virág kedvesen azt mondta:
– Megmutatom, hogy tudsz a haragodon felülkerekedni, hogy lehetsz úrrá a haragodon és majd, ha ezt megtanulod, akkor a tested is engedelmeskedni fog. Csukd be a szemed és érezd, hogy a homok melege milyen puha. Vegyél mély lélegzetet, mintha megillatoznál jó nagyot szippants, az orrodon át és a szádon pedig fújd ki a levegőt.
A kiskígyó így is tett, nagyokat lélegzett, majd lassan kiengedte a levegőt egyszer, kétszer, háromszor… Majd érezte, ahogy kezd megnyugodni, a gyomrából a görcs is kiengedett és már az izmai is elernyedtek, sőt már az arca sem volt vörös, és ami a legfontosabb, képes volt újra siklani a homokon. Nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érezte magát, és ebben a pillanatban rájött, hogy végre közelebb is meg tudja nézni azt a csodaszép virágot, így hát odasiklott hozzá.
A virág így közelebbről még gyönyörűbb volt, mint messziről. A kiskígyó nagyon boldog volt és eltervezte, hogy egy sokkal szebb várat fog építeni a kaktusza és virága számára és már alig várta, hogy elkezdhesse a munkát.
Így tanulta meg a kiskígyó, hogy történhet vele bármi, a düh és harag nem jó tanácsadó és a legrosszabb, még tehetetlenné is teszi. Rájött, hogy meg kell találni a megoldást, ha jön egy probléma és ezúttal még jobban alakultak a dolgok, mert így egy sokkal szebb- és talán nagyobb homokvárat építhet a kaktusznak és virágának. A kaktusz virágával pedig még egy barátot is szerzett.
